Vannak nevek, amelyek egyszerre jelentenek italt, hangulatot és stílust. A Martini ilyen. Aki egyszer látott egy piros kört fekete téglalappal a tetején, az többé nem téveszti össze mással. Pedig a világhírű márka egy szerény torinói szeszfőzdéből nőtt ki.
Négy kereskedő, egy szeszfőzde
A történet 1847-ben kezdődik Piemontban. Négy vállalkozó szellemű kereskedő, Clemente Michel, Carlo Re, Carlo Agnelli és Eligio Baudino megalapította a „Nemzeti Szeszfőzdét”, amely a borpárlatra épült. A műhely az Alessandria melletti San Salvatore Monferratóban működött. Jó időben született: a torinói ipari övezetben akkoriban lázas vállalkozói kedv uralkodott. A bor, a likőrök és különösen a vermut előállítása rohamos növekedésnek indult.
Belép a névadó
1850-ben a cég genovai raktárral bővült, és két új ember is csatlakozott hozzá. Alessandro Martini eladóként, Teofilo Sola könyvelőként kezdett. A szerény beosztás nem tartott sokáig. 1863-ban a páros átvette a vállalkozást, és Torinóban hivatalosan is megalapította a „Martini, Sola e C.ia” céget. Harmadik társként beszállt Luigi Rossi likőrkészítő, akinek aromás gyógynövényboltja volt. A vermut világában ez olyan, mintha a receptkönyv is bekerülne a társaságba.
Palack, gyár, világhódítás
1864-ben megszületett az első Martini-palack, amelyet maguk az alapítók terveztek. Ugyanebben az évben megnyílt a Torino melletti, chierii Pessione üzem is. 1879-ben meghalt Teofilo Sola, a cég pedig felvette végleges nevét: Martini & Rossi.
Innentől a nagyszabású export lett a cél. Külföldi fiókok nyíltak, a minőség pedig, főként a vermutnál, sérthetetlen mércévé vált. A huszadik század elejére a „Martini” név minden más megnevezést háttérbe szorított. Onnantól a Martini & Rossi vermutját jelentette, ahogy a köznyelv ma is érti.
A plakát mint fegyver
A vezetés mindig tudta, hogy egy italról nemcsak a pohárban, hanem a fejekben is döntenek. Legfontosabb reklámeszközük a plakát volt, ezért a kor legnevesebb plakáttervezőit foglalkoztatták. A húszas években Marcello Dudovich megalkotta a lenyűgöző „Fehér Hölgyet”. A kép nemcsak a márkát tette ismertté, hanem a logót is a made in Italy egyik ikonjává emelte.
Golyó és rúd
1925-ben született meg az a jel, amelyet az angolszász világ „ball and bar”-nak, vagyis golyónak és rúdnak nevez. Egy piros kör, fölötte fekete téglalap, benne nagybetűkkel a Martini felirat. Az eredete nem pontosan dokumentált, de a hagyomány szerint Livio Cibrario tervező Londonból hazatérve három logójavaslatot mutatott a tulajdonosoknak. Ők ösztönösen a mai változatra böktek, és a döntés szerencsésnek bizonyult.
Van egy színes adalék is: 1944-ben a logó rövid időre zöld körrel is megjelent. A piros kör ezután több mint ötven évig lényegében változatlan maradt. 1995-ben a Di Robilant ügynökség finomított a betűtípuson, az arányokon és a színeken. 2003-ban ugyanez az ügynökség háromdimenzióssá tette a piros kört, és így minden elemének új értéket adott.
Ami megmaradt
Négy kereskedő szeszfőzdéjéből tehát bő másfél évszázad alatt világmárka lett. A Martini története arról szól, hogy egy jó recept mellé jó név, jó plakát és jó jel is kell. Aki ma piros korongot lát fekete sávval, az valójában Piemont egykori vállalkozói lendületét látja.
Magyar epizód: a Balaton partján palackozott Martini
A Martini történetének azonban van egy magyar vonatkozása is. A vermut az 1960-as években jelent meg Magyarországon, elsősorban Budapesten vált népszerűvé.
forrás: Fortepan
A szocialista gazdaság azonban nem engedhette meg magának, hogy korlátlanul nyugati devizáért importálja a palackokat, ezért 1978-tól a Balatonboglári Állami Gazdaságban kezdték palackozni a vermutot. Az együttműködés annyira jól sikerült, hogy 1982-ben új alapokra helyezték a vermut magyarországi gyártását: az olasz vállalat elfogadta, hogy a hazai forgalomba kerülő Martini magyar alapborból készüljön. A munkamegosztás szigorú volt: Balatonbogláron állították elő az alapbort, míg az olasz fél biztosította a macerátumot, vagyis a Martini jellegzetes ízét adó, mintegy 150 éve őrzött fűszerkeveréket.
A gyártás egyre bővült: kezdetben három, majd ötféle változatra terjedt ki, köztük a száraz, az édes és a vörös típusokra, a csúcsidőszakban évi két-hárommillió palack készült Bogláron. A történetnek az 1990-es évek privatizációja vetett véget: 1993-ban a magyar állam eladta az akkor már BB néven futó vállalatot a német Henkell pezsgőgyárnak, amely az olasz tulajdonosok szemében közvetlen versenytársnak számított, így a magyarországi Martini-gyártás még az ezredforduló előtt véget ért.
